3. Khao Sok, az igazgyöngy

lélegzetellálító.

Thaiföldi utunk harmadik állomása a Khao Sok Nemzeti Park volt, amely Dél-közép Thaiföldön, Suratthani-val egy szintben található. Véletlen akadtam rá a Lonely Planetben, majd elkezdtem többet és többet olvasni róla: igazi dzsungelbe rejtett kincsnek ígérkezett.

Hol is vagyunk?

A dobpergésre csipkedéssel válaszoló hangyák átvészelése után másnap reggel kisbusz vitt minket Phang Ngaból Khao Sok nevű kis faluba. Míg Adél ( természetesen) végigaludta az utat (elnéztem neki, mivel-  habár ölni tudtam volna egy kiadós alvásért- sok ügyeleten volt túl, amikor útnak indultunk) , addig én bámultam kifelé az ablakon. Az út mellett megint furcsa alakú hegyek, de most nem szigetek képében, hanem csak úgy tornyosultak a sok-sok erdővel, mintha valaki direkt összegyűrte volna őket. A kisbuszban rajtunk kívül 5 terepmintás kezeslábast viselő katona srác utazott. Amikor délelőtt 11 tájban megérkeztünk a célállomás kis falujába (ahol semmi sem volt nyitva két masszázs szalonon és két szépségszalonon kívül), az öt fiú egyenest bement manikűr-pedikűrre.
Kicsit elveszve érettük magunkat, hiszen egy információs iroda sem volt nyitva az esős évszak miatt, és láthatólag megint lekéstük az aznap reggel induló programokat, így bele kellett törődnünk, hogy tervezettnél egy nappal tovább maradunk itt. És ez volt a lehető legjobb döntésünk, amit az út során hoztunk. Ez a kirándulás személyes kedvencem lett.

kis bungalownk, tele gyíkkal, gekkóval, békával, de szúnyogháló is akad.

vendég a fürdőszobában

Bolyongtunk kicsit a faluban, túrazsákunk édes és hasznos, de végtelenül izzasztó terhe alatt, de mivel a kis település összesen 5 turisztikai irodából, 10 masszázs - és szépségszalonból, valamint 10 hostelból állt, nem volt mit tenni, szállást kerestünk. Ha jól emlékszem, Nirvanának hívták a szállást, ahol 300 bath-ért (2400 Ft) kétszemélyes bungalowt lehetett kapni, de mivel esős évszak van, mindig meg kell próbálni alkudni. Megvettük a másnapi két nap-egy éjszaka dzsungelprogramot és a szállást ingyen kaptuk. Nagy kedvencünk lett a helyi macska, aki éktelen nyávogásával vívta ki hírnevét. Nagyon kellett már neki egy kandúr. Kézbe véve furcsa arcokat vágott, de egyébként egy csillagszemű kedves cicc.

Kill me please!

I said kill me! NOW!

A kisházunk kókuszpálmákkal övezett sétányon, igazi földi paradicsomnak tűnt. Pedig szinte még semmit sem láttunk a nemzeti parkból! Első kirándulásunk a ránkszakadt szabad délutánunkon a Monkey-hole nevezetű folyókiszélesedéshez vezetett, ami egy viszonylag gyorsfolyású folyó lelassuló sekély öble, Tarzan indával, és pontban ötkor a folyóhoz inni járó majmokkal. Nem is nevezném kirándulásnak, a bungalowtól pár perc sétányira van.  Egészen naplementéig itt maradtunk, újonnan szerzett francia, lengyel és német barátainkkal.

A majmokat etetni tilos! - hirdeti a tábla. A makákók pontban 5kor jönnek le inni a folyóhoz, ugyanis addig az ő oldaluk nem kerül árnyékba és túl melegen perzsel a nap.

majom a túloldalon!

Miután lencsevégre kaptuk a majmokat, a horvát-lengyel srác beavatott minket a pliff és pluff tengerbe kődobáló verseny rejtelmeibe. Elmesélte, hogy Horvátországban már világversennyé nőtte ki magát a kődobálás. Ha a kő laposabb felszínével érkezik a vízre, nagy placcsanással fröcsköl maga körül; ez a pliff. Ha sikerül egy élesebb, hegyesebb csúcsával vízbe érnie és a kő elmerül, egy mélyebb, ’pluff’ hangot kiadva bluggyan a víz alá. A verseny abból áll, hogy előre meghatározott ritmusban kell a pliffeket és pluffokat generálni. Crazy.

Nagymama pálinkája: tesztelve!

Este szülinapot ünnepeltünk, és Adéllal annyira erősen bizonygattuk, hogy a pálinka minden baktériumot kiirt és ez az utazások varázsitala, hogy gyorsan kiürült az üvegcse a 8 fős társaságban.

Másnap reggel kissé fejfájósan, de haptákba vágva vártuk a 9 órát, amikor útnak indultunk, hogy megéljük első dzsungelélményünket. Egy órás kisbuszozás után megérkeztünk egy aprócska kikötőfaluba, ahol hajóra szálltunk, 15 főre dagadt csoportként. 

Egy órát hajóztunk és a legelképesztőbb látvány fogadott: kiszámíthatatlan alakú szigetecskék, mélyen a szárazföldbe nyúló csatornák, apró folyamok, és néhol vízből kiálló fák: egyszerre volt hajmeresztő és csodálatos.  

elöntött erdőségek titkos maradványai

gyűrthegység elöntött esőerdővel.

Ekkor – mint később megtudtam – a Ratchaprapha nevű mesterséges tavon hajóztunk. 32 évvel ezelőtt építettek egy gátat áramtermelés céljából, amit Ratchaprapha gátnak hívnak. A folyó eltorlaszolásával az egy egész tóvá emelkedett, elöntve a hegyeket-dombokat. Alapvetően gyűrthegységek jellemzőek a területre, sziklákkal, és erdő, erdő, buja erdő mindenhol. Ez a terület a Föld egyik legrégebbi esőerdeje, ahol nem csak esős évszakban van pára és eső.

A mesterséges tó térképe. Minden volt hegycsúcs aprócska szigetté, minden völgy egy-egy vékony öböllé változott. Olyan, mintha megrepedt volna a Föld, és alulról felszivárgott volna a víz. 

Ahogy szeltük a tavat, nem győztük a fejünket forgatni, ahogy párafelhők kúsztak ki a banánfák és bambuszok közül. Érintetlennek és vadnak látszott.

Csepergett az eső, végig ahogy hajóztunk, de meg se kottyant, hisz az édesvíz is az arcunkba csapott.
És egyszer csak kisütött a nap. A víz színe zafírrá változott, elült a szél, és a víz mindent visszatükrözött. Minden felhőt, minden furcsa hegyalakzatot, a párát, a fákat és… színes kis házakat. Megérkeztünk a szálláshelyre.

floating bungalows. Nyugalom szigete egy éjszakára.

a víz színe a lebegő kis házunk ablakából. 

thai hajókészítő. Háttérben a víz még mindig... zafír.

száradó szitakötő. Mozaikos a szárnya. 

A helyiek lebegő házaknak hívják őket, és most az egyszer tényleg lebegett: nem cölöpökre voltak leverve, hanem vízbefektetett rönkökön állt a két sor bambuszházikó. Egyszerű, egy ágy két embernek, talán egy szúnyogháló ha szerencsés az ember, és a domboldalon a vizes blokk, ahol szürkületkor közelharcot kell vívni a majmokkal. 

Adéllal mentünk egy próbakört az esőben két közepesen törött kajakkal. Mire kipakolásztuk a dolgainkat, és menetre készen átöltöztünk (fejlámpa : csekk, cipő ami vizes lehet : csekk, esőkabát : minek, úgyis nyakig fogunk folyóban menetelni), a három helyi srác megfőzte az ebédet: ananászos, bambuszos, édes-savanyú csirke, tofu, rizs, fűszer minden kombinációban. Degeszre ettük magunkat, desszertként görögdinnyét és ananászt kaptunk.

Ebéd után beültünk kis hajónkba és továbbmentünk, egyre vékonyodó csatornában, végül partot értünk. Az idegenvezetőnkkel trappoltunk az esőerdőben, ahol (habár ki volt írva, hogy esős évszakban tilos a belépés) elég nagy volt a sár és a folyók is magasra duzzadtak. Találtunk tarzan-indákat, indahintát… Adéllal elég erősen meginogtattuk emberi (és/vagy felnőtt) mivoltunkat. 

Az idegenvezetőnk percenként megállt és mivel minden egyes bambuszt ismer, mesélte nekünk, hogy ez növény 3 hete, amikor utoljára itt járt, alig volt 40 centis – nehéz volt elhinni egy 2 méteres combnyi vastagságú bambusz láttán. Arra is felhívta a figyelmet, hogy a friss hajtások fekete, sötétre színezett részeit kerüljük megérinteni, mert vékony tüskéikkel végtelen viszketést okozhatnak, ha nem vigyázunk, hova rakjuk a kezünk. Három folyót is kereszteztünk, mire a célállomáshoz értünk: egy barlang, amelyből a folyó ered. Fejlámpák fel, felesleges ruhák le, és elindultunk sodrással szemben, egy félméter széles barlangban, hegyek felfelé. Egyszerre volt klausztrofóbiás érzetem, kellett kerülgetnem a kígyókat, mormoltam imát, és a sziklamászói tudásomat is elő kellett vennem. Valakinek befuccsolt a fejlámpája, azután egymásnak világítottunk. Az ember nem is hinné, milyen nagy erőfeszítés sodrással szemben sziklát mászni sötétben. Szerintem még a denevérek ürülékükkel is minket céloztak.

Hajóhoz visszafelé még megálltunk egy folyókiszélesedésnél, ami egy természetes úszómedence - rendszert alkotott, vízeséssel, pára-szaunával.

esős évszakban tilos - mi mégis...

idilli kép idegenvezetővel, párával, dzsungellel.

Mire visszaértünk, már az asztalon várt a frissen sütött hal, amit a tóból fogtak. Vacsora után a sötétben a hajóval éjszakai állatlesre mentünk, de szerencsétlenségünkre ’csak’ szentjánosbogarakat és néhány megugró halat láttunk. Esős évszakban nem szeretik magukat mutatni az állatok.
Ebben a térségben a sötétedés olyan pontosan érkezik, mint az atomóra. Este fél hétkor sutty : lehúzzák a rolót. Égető napfényből teljes sötétség két perc alatt. És ha itt, az erdő és tó közepén leszáll az éj, nincs az a reflektor vagy fejlámpa, ami felveszi vele a harcot. 

Természetközeli kirándulásaink alatt rendszerint igen korán tértünk nyugovóra. Mire bekucorodtam az imbolygó házikóba, Adél már rég elvonult. Csak remélni tudtam, hogy jobban érzi magát, mivelhogy a gyomra még nem volt mindenfajta étellel és élethelyzettel kompatibilis. Ennek Adél kárát, de a bungalow körül úszkáló halak előnyét látták: rosszullétei alatt nem egereket itatott, de annál inkább halakat etetett.

vacsora hal

Adél által etetett halak. Isten tudja, miféle körforgásban vettünk részt. 

Másnap korán ébresztőt fújtak, még fél 7 sem volt, amikor a hajóval elindultunk reggel inni igyekvő állatokat meglesni. Most nagyobb szerencsénk volt, mint az éjjel, ugyanis makákókat és gibbonokat is láttunk, illetve egy, legalább húsz főből álló szarvasmadárcsoportot. 

A gibbonok gyorsan a szívembe lopták magukat. Mélyről magas tartományba húzó énekük a területük határát védi. A gibbonok párkapcsolata egész életre szól, az özvegy csak nagyon ritkán talál új párt. A párok együtt járják az erdőt, amelynek egy részét territóriumként uralják. Sikerült párat lefotózni távolról.
Később, mikor egyedül kajakozni mentem, közel mentem a parthoz, és ha én is utánozni kezdtem énekük, egyből „válaszolni” kezdtek, azaz kikiáltották, hogy menjek el onnan gyorsan, mert az az ő birodalmuk.

Másik hangoskodó nép a különböző bogarak voltak. Nappal visszahangzott a tó párhívó döngésüktől. Valaki a videó alatt mondja is: olyan hangosak, mint a Forma1.

Ébredezik a tó. Reggel 6 óra 25 perc.

A reggeli hajózásról visszatérve ananászos-mézes palacsintát kaptunk reggelire, majd felpakoltuk a hajót, és útrakeltünk, visszafelé a tavon. Két megállót is útba ejtettünk: az egyik egy hatalmas barlang volt, a másik pedig egy ’úszószünet’, különlegesen szép sziklák között.

A barlangban nem lepődtünk meg, amikor tenyérnyi pókot, kígyót, vagy denevért láttunk. A pókok azonban elég ijesztőek, ahogy ott merednek a sarokban, világítő szemeikkel (akárhány is legyen belőlük), vészjóslóan hosszú lábaikkal, mozdulatlan… a hideg is kiráz tőlük. Viszont el kell mondjam, nem volt könnyű terep, tehát aki lábujjaspapucsban indult a barlangtúrára, annak viszonylag kellemetlen perceket kellett átélnie, amikor mezítláb a denevérürülékes sárban pókok között tapicskolt. Sötétből napfényre érve mindenkit friss gyümölcs, és zöldséges sült rizs volt ebédre.

megérkezés a barlanghoz második nap

kilátás a barlang bejáratától

fejlámpák: csekk!

icipici pók ott fenn a ház falán ... ja nem. ez hatalmas és gusztustalan. 

Az úszásra kitalált megállónk egy valószínűleg híres sziklaformáció tövében történt, de előreláthatóan talán már sohasem tudom meg, mivel az idegenvezetőnk utána elaludt, és a történet feledésbe merül. Nem baj, követtük a példáját, és mi is eldőltünk a fedélzeten.

Adél és háttérben az extravagáns sziklacsoport, ahol megálltunk úszni. De csak amíg el nem eredt az eső megint. 

búcsúzóul még egy kép... mert nem tudok betelni vele.

Nemsokára visszaértünk a kikötővároskába, onnan pedig Khao Sok faluba, ahol nem sok időnk volt tétovázni: fél óra múlva indult is a buszunk Phuketre, 2 francia utazó társaságában. Összesen 60 bathot (kb 500 Ft) fizettünk a 3-4 órás útért. Kisbusszal ötszörös áron sokkal kényelmesebben is eljuthattunk volna, nem beszélve az égett szagról, a 60 iskolás gyerekről és a drogcsempészről a hátsó sorban… de akkor még nem tudtuk, milyen útra fizettünk be a thai közösségi távolsági busszal.
Legalább kaland volt.

Legközelebb az európaiak által oly kedvelt Phuketről fogok beszámolni.

 

Adél erre....

én arra... Viszlát!